„Zemplén”
Amint azt már a weblapon megírtuk, 2011. 04. 26-án kezdetét vette a magyarországi sztómás társadalom nagy vállalásának teljesítése, az Országos Kéktúra útvonalának megtétele, Rockenbauer Pál nyomán.
Nagy várakozással és izgalommal tekintettünk e nagy feladat elé, hiszen rajtunk volt az „ország szeme”.
Érkezés és megnyitó
Mi a szállást illetően, nagyon jó helyzetben voltunk, ugyanis egy helyen, Komlóskán volt a szállásunk.
Kedden még nem túráztunk, ezen a napon vártuk sorstársainkat, a résztvevőket, vendégeket, és egy ünnepélyes megnyitó keretében megismerkedtünk egymással.
Többen gépkocsival jöttünk, egyesületünktől, a Nyíregyházi ILCO Egyesülettől, 9 fő vett részt a túrán, Kovács Istvánné, Boros Jánosné, Polonkai Gáborné, Lekli János, Teremi Ferenc, Wágner Miklós, Géczi Ferenc, Géczi Ferencné, Kubovics Istvánné.
Vendégeinket, akik vállalták, hogy végigmennek a magyarországi Kéktúra szakaszon, Magyarfalvi Imrét, a túra atyját Esztergomból, Mihály Gáborné klubvezetőt Hódmezővásárhelyről, Nagy Istvánt, a Szolnoki IlCO Egyesület tagját Nagykörűről vártuk, az Olaszliszkai vasútállomáson.
Délutánra megérkezett két fő a debreceni ILCO egyesülettől is, Bátori József, Lődi Enikő.
Finom ebédet készítettünk, a menüből nem hiányozhatott a szabolcsi tengeris töltött-káposzta, és a házi készítésű disznótoros sem.
Meglepetésként, a három országos túrázó tiszteletére, a Kéktúra-jelvény ostyaképével díszített csokoládé-tortát tálaltuk desszertnek, akik elfújták a három gyertyát, útjuk sikeréért.
Jó hangulatú vacsorázás közben, megbeszéltük a másnap reggeli indulást, a túra útvonalát.
Elindultunk a magyarországi ILCO mozgalom eddigi legnagyobb vállalásának teljesítésére.
1. Túranap 2011. 04. 27.
Komlóska – Makkoshogyka – Cirkáló-tanya - Bányi-nyereg
Praktikus okok miatt kezdtük ezzel a túraszakasszal a napot, ugyanis a serpánk is ki akarta próbálni állóképességét, tizenketten indultunk el. A két főzőasszonyunk, Saci és Kató maradt csak otthon.
Komlóskáról 4 km-en „kékkereszt”, azaz felvezető jelen mentünk. Ez többlet kilométert jelentett. Elég nehéz terepen felkapaszkodunk a Borzhegy és a Kecskehegy közötti nyeregbe, és leereszkedünk a hegy túlsó oldalán. A Cifra – kutat elérve, egy ereszkedő gyalogúton mentünk tovább, ami igen csak felszabdalt volt a nehéz járművek által, a sarat nap már keményre szárította. Nem volt könnyű haladni.
Nagy beszélgetésünk közepette eltévesztettük a Makkoshotykára vezető utat, és a dombhátról való leereszkedés helyett, Hercegkút-felé gyalogoltunk. Rövid taktikai megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy átvágunk egy, a hegyoldalon lévő gyakorló lőtéren, és megcsináljuk a lehetetlennek tűnő dolgot, átmegyünk egy vizesárkon, megrövidítve ezzel az utat a község felé.Azt hiszem, életünk egyik legnagyobb élménye lesz ez a döntésünk. Túlélő túrán érezhettük magunkat.
A vizesárok kb. 4 m mély volt. Sűrű gaz nőtte be a partját, ami rátekeredett a fák ágaira. Először még utat kellett vágnunk, hogy leereszkedhessünk. Egészen biztos, hogy a sors keze volt, hogy éppen ott volt egy 6-7 méteres, vastag, kábel. Megkezdtük a leereszkedést. Két fiú kikötötte egy fához a kábelt, közben tartották a leereszkedőnek, egy fiú leereszkedett, és segített földet érni. Gécziné Évike a „kis balettcipőjében”, korát meghazudtolóan ereszkedett lefelé. Az már kisebb feladat volt, hogy nagy köveken ugrálva átértünk a patak másik partjára. Imre videózta az ereszkedést, mivel ő egyedül átment. Nagy élmény volt.
Innen már gyerekjáték volt a pár száz méterre lévő Makkoshotyka, ahol a Rákóczi- utcai italboltban lévő bélyegzést megejtettük.
Makkoshogyka: a XII. század második felében alakult ki. 1262-ben V. István adományozta egy Hugka nevű vitéznek, innen ered a Hotyka elnevezés.
Innen indultunk tovább a Cirkáló-tanya felé, a kék jelzést egy hihetetlen helyen, egy kis kertkapun találva. Pár méterre volt a Metzner- kápolna, egy Hotykai bírtokos család temetkező helye.
Cirkáló-tanya bélyegzőhely is, ahol kedves, barátságos kecskék fogadtak bennünket.
Innen a Radvány- völgyön és a Hercegkúti-patakon átkelve, az erdőbe érve megálltunk a hatalmas Rákóczi –fánál, egy ezer éves kocsányos tölgynél, amelyet díszes kokárda díszített.
Leereszkedtünk a Bancsi-gödör völgyébe, ahonnan csak nagy erőlködések árán tudtunk kikapaszkodni.
Elértünk a „sátorhegyi” szőlők fölé, ahol kézi fakitermeléssel ismerkedhettünk meg. A széleshátú, nagy patájú „hegyi lovakat” fakordéba fogták, úgy szállították a le a fát völgybe. Elhagytuk a Pandák- völgyet, majd a Károlyfalva- Rudabányácska összekötő úton megérkeztünk a Bányi-nyeregbe.
Itt már nagyon fáradt volt a csapat. Öten úgy döntöttek, hogy nem folytatják tovább a túra szakaszba nem tartozó Sátoraljaújhelyre vezető kitérőt. Heten elindultunk Sátoraljaújhely felé, át a Vörös-nyereg ösvényein. Ahhoz, hogy hazaszállítsuk a Bányi-nyeregben maradt társainkat, ketten autóstoppal hazamentek Komlóskára, és visszajöttek értünk jöttek kocsival Sátoraljaújhelyre, ahol a vasútállomáson megejtettük a túrabélyegzést, és elmentünk a többiekért a Bányi – nyeregre.
Kalandos, de életre szóló élmények után kicsit elfáradva, a történeteket mesélve vacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk. vissza
2. Túranap 2011. 04.28.
Bányi – nyereg – Vágáshuta – Nagyhuta – Kishuta - Bózsva
A serpánk elszállított bennünket vissza a Bányi- nyeregre, ahol tegnap este a Sátoraljaújhelyre nem tartó társaink megpihentek.
A Bányi-nyeregből, Rubabányácska felé menetelünk. Egy kanyargós aszfaltúton haladunk, kb. 2 km-en át. Egy régi lakóház kerítésén találjuk meg a kéktúrás pecsétet. Dombhát, mélyút, emelkedő váltják egymást, tarkítva a tavaszi-zöld füvet égszínkék erdei ibolyákkal, kicsi apró fehér virágokkal, mintha csak azt jeleznék színeikkel, jó úton haladunk, a Kéktúra színeiben. Kanyargós gyaloglás után elérünk a Mocsári-rétre. Innen egy ösvényen haladunk egy patakvölgyön át, egészen Vágáshuta rendezett főutcájába. Rögtön feltűnik a Huta kocsma falán egy jellegzetes rajz, ami egy drótostót mesterséget folytató embert ábrázol. A kocsma tornácán hűsölünk kicsit, miközben ellátjuk pecsételő feladatunkat.
Megnézzük a Tájházat, az udvarán lévő fából faragott szobrokat.
Itt néhányan úgy döntenek, nem jönnek tovább. Megbeszéljük, hogy Pálházáig elmennek autóbusszal, és oda megy értük a serpa.
Négyen megyünk tovább Nagyhuta felé. Keskeny aszfaltozott út vezet a Margit- forrásig, és itt már földútra térünk. Néhány percre eleredt az eső. Bozótos, cserjés úton megyünk, majd emelkedik a hegyoldal íve. A nedves, csúszós, kavicsos emelkedőre csak egymást segítve, fák alsó ágaiba kapaszkodva tudunk feljutni. A gerincre érve, ösvényen vezet az utunk egy völgybe, egészen Nagyhuta házainak kertjéig.
Itt aztán találkozunk egy nem várt”csodával”,- hiszem, hogy nincsenek véletlenek,- ugyanis megismétlődött egy 33 évvel ezelőtti jelenet, amikor is Rokkenbauer Pálék találkoznak egy vászonponyvás, lekaszált zöldet szállító nénivel, amit megörökítettek a filmjükben.
Itt és most előttünk állt Margit néni, aki a vászon ponyvájában frissen kaszált zöldet cipel a hátán a jószágainak!
Döbbenetes volt a hasonlóság. Még az otthonkája is olyan volt, mint a filmben annak a másik néninek.
Megkértük, álljon közénk, és ballagjon velünk egy darabig, hiszen úgy tűnik, hogy megállt az idő. Már láttam magam előtt, és mondtuk Imrével, hogy a két képet egymás mellé tesszük. Hihetetlen.
Nagyhuta: A XVIII. Század óta létezik a község. Hajdan a regéci uradalomhoz tartozott. Itt állították elő a regéci uradalom építkezéseihez szükséges üveget. 1711-1779 között a Trautson hercegi családé volt. 1851-ben visszanyerte önállóságát. Korábban Kishutával együtt Ó- és Újhuta néven szerepelt. 1905ben lett Nagyhuta a neve.
A faluközpontban a szépen felújított, de a régi jellegét megőrző, polgármesteri hivatal kertjében volt a bélyegzőhely.
Egy másik emlékkel is találkoztunk a falu presszójában, Aljzner Miklós bácsival, aki elmesélte nekünk, hogy Rokkenbauerék bizony itt sátoroztak Nagyhután, innen indultak a túraszakaszokra. Le is fotózkodtunk Miklós bácsival.
A Szuha-völgy aljában haladtunk Nagybózsva felé. A falu határában egy murvás kocsiúton mentünk tovább a Szár-hegy északnyugati gerincén, és már lassan beértünk a faluba.
Itt a Faluház előtti villanyoszlopon bélyegeztünk. A májusfán még ott díszelegtek a húsvéti tojások, színes szalagokat lengetett az áprilisi szél.
A serpa felvette Pálházán a Vágáshutáról odautazott társainkat, és értünk jött Bózsvára.
Innen egy kis kitérőt tettünk, ellátogattunk Kőhutára. Megcsodáltuk országunk nagyjainak szépen faragott fa szobrait, és a hét fejedelem szoborcsoportját, amint éppen a Vérszerződést kötik meg. Kár lett volna kihagyni.
A vacsoránál Gécziné Évike elmesélte, hogy hamarabb le kellett volna húzni a bakancsát, mert amikor áthúzta a „balettcipőjét”, teljesen „megújult”, és talán végig is tudott volna jönni velünk.
3. Túranap 2011. 04. 29.
Hollóháza- Bodórét- Füzér- Füzérkomlós-Bózsva
Serpánk elvitt bennünket Hollóházára. Tudjuk, hogy ez a túra végpontja, meg is örökítettük a 0 km követ, de nekünk alkalmazkodni kellett a stomásságunk sajátosságaival járó lelki és fizikai tényezőkhöz, és túraszakaszainkat ezek figyelembe vételével terveztük meg. Ezért nem mentünk fel a Nagy –Milic sziklás részeire, hanem Bodó-réttől lefelé Füzérkomlós irányába jöttünk egy könnyebb terepen.
Hollóháza: Árpád- kori település. Kezdetben a füzéri várhoz tartozott. Nevét is innen kapta, füzéri pálosok címerében található hollóról. 1270-ben már lakott helyként említik az iratok. 1777-ben üveghutát alapítottak itt, ez a mai gyár elődje. Előbb kőedényeket, majd 1956-ban porcelánt kezdtek gyártani. Híressé váltak a Szász Endre minták.
Megnéztük a Porcelán Múzeumot. Pecsételőhely az üzem portáján volt. Innen indultunk a Bodó-rét felé. A Kéktúra emlékműtől utunk lefelé haladt a községben, ahol fehér táblán, kékkel írva „Porcelán-út” mentén hírtelen balra kanyarodva, fordultunk rá utunkra.
Egy széles ösvényen indultunk el, ami folyamatosan emelkedett. Erős emelkedő után egy tisztásra értünk, ahol rövid gyaloglás után újra erdőben találtuk magunkat. Műútra térünk, de csak éppen addig, hogy ismét a fák árnyai alatt menjünk tovább.
Enyhe lejtőn érjük el Bodó-rétet. A pecsételőhely a Panoráma büfében van. Itt megpihenünk, aztán ereszkedünk le Füzér felé.
Füzér: A vár legkorábbi váraink egyike. A tatárjárás előtt épült, 1235-ben már állt. II. András bírtokába került. 1526-1527-ig ebben a várban őrizték a magyar koronát.
Bodórét felől Füzérre érve a vár tövében találtuk magunkat. A faluközpontban sok szép, fából faragott emlékkel, jelzőtáblákkal találkozunk. A bélyegzőt egy italboltban találjuk a római katolikus templom mellett.
Füzérkomlós irányába indulunk. Füzér szélső házai után egy réten át a Bisó-patak völgyében haladunk. Vissza-vissza tekintgettünk a várra. Nagyon szép látvány.
Füzérkomlóstól Bózsva felé egy régen felszámolt Hegyközi kisvasút pályáját követve haladunk erdön, mezőn keresztül a Nyíri- patak völgyében. Ez egy köves, kavicsos, de kevés emelkedővel, vadcsapásokkal teli, cserjés, bokros út volt. A fák ágai néhol összeértek, kezünkkel hajtottunk utat magunknak.
Serpánk várt bennünket az út végén, fözőasszonyaink pedig finom vacsorával a szálláshelyünkön.
Szép nap volt.
4. Túranap 2011. 04. 30.
Regéc- Mogyoróska - Arka – Boldogkőváralja – Gibárt
Ez ismét egy különleges nap volt. Mindnyájan elmondtuk: ez volt a legszebb utunk. Serpánk Óhuta felől vitt volna bennünket Regécre. Óhutára beérve, rendőrök állítottak meg, hogy nem mehetünk tovább, mert autó-rally gyorsasági verseny van, le van zárva az út. Saját felelősségünkre mehettünk tovább gyalog.
Ez ismét 6 km többlet gyaloglást jelentett. De azt hiszem, senki nem bánta. Nem láttunk még ilyet közelről. Félúton jártunk a”felvezető”, még nem túraúton, kerülgettük a kocsiknak az út közepére rakott, szlalom-menethez szükséges bólyákat, és egyszer csak halljuk az első autó bőgő hangját. Alig érkeztünk beugrani az árokba, már ott is volt. Újra és újra jöttek a felturbózott, átszerelt, szép autók. Mi pedig alig érkeztünk menedéket találni. De nekünk menni kellett, várt a feladat. Regéc várához értünk, 6 km után, és még csak itt kezdődött a túra. Bélyegezni nem tudtunk, mert a község teljesen le volt zárva a verseny miatt.(másnap is itt indultunk, és akkor bélyegeztünk)
Regéc: neve szláv eredetü, szarvat jelent. 1298 ban említik először. Nagy Lajos király pálos kolostort alapított itt, ami 1612-ben elpusztult. A várat a XIII. században építette feltehetőleg, az Aba nemzetség. Egy időben a Rákócziaké is volt.
A várat megszemlélve, Mogyoróska irányába indultunk. Egy nagyon szép, nem túl sűrű, a nap fényét áteresztő, virágokkal tarkított, erdőben mentünk szinte végig. Tájvédelmi terület.
A favágók által halomba hordott facsomón ebédeltünk. Kisebb kapaszkodó után elérjük Mogyoróskát. Az első háznak szinte „belemegyünk” a kertjébe, ahogy felérünk a tetőre. Parasztporta, pajtával, csürrel, szénaboglyával. Idilli hangulat. Mogyoróska csendes, régi kis falu. Ódon házak, rendezett porták. Megállunk beszélgetni egy nénivel. Egyedül él. Már elköszönünk, még mindig mondja az életét.
A falu határában leereszkedünk egy köves, kavicsos lejtőn, majd egy mesebeli táj bontakozik ki előttünk, a Malom-patak(más néven Arka-patak),hatalmas fákkal övezett medre. Ez a szépség vezet bennünket 8 km-en keresztül. Süt a nap. A víz csobogása egyszerre nevet és altat. A kövek beszélgetnek a vízben. József Attila Ódája jut eszembe. Csendben megyünk. Csak a táj van. A túravonal játszik velünk. Úgy alakították, hogy kb. 12-szer átkeljünk az egyre mélyedő mederben. Érdekes, nem fáradunk. Néha-néha egy kidőlt fa ága áthajlik a másik partra, keresztül a vízen. Gólyahír, árvacsalán, réti boglárka színesíti az utat.
Egyszerre csak elered az eső. Felvegyük az esőkabátunkat. Egyre jobban esik. Feri takaró fóliája alá bújunk. Eláll. Nemsokára vége a csodának. Kis emelkedő, és Arkán vagyunk. Átmegyünk a falun, leülünk a másik végén. Most érezzük a plussz 6 km-t. Boldogkőváralja már csak 2 km. És még ott van Gibárt.
Elindulunk Boldogkőváraljára, müúton haladunk végig. A vár tövében lévő presszóban megpihenünk. Hűvös szél fúj. Gibártra menni már nehezünkre esik. Pedig bélyegzőhely. Alkudozunk, hogy be tudjuk a reggel megtett többlet kilométert és elmegyünk kocsival bélyegezni. Egyetlen „igazi” túristánk, Imre, egyszer csak feláll, és még megtesz 11 km-t Gibártig. Mi a Vízi-erőmünél várjuk be ahol pecsételés után, indulunk a szálláshelyünkre. Köszönjük Imre!
Rohanó világunkban ebben a gyönyörű természeti környezetben nem hiányzott a telefon térerő hiányában, nem hallozzunk híreket, mégis jól éreztük megunkat.
Szálláshelyre érve már várt bennünket Bátoriné, Eszter, a Debreceni ILCO Klub titkára, aki a következő két nap erősítette illetve leváltotta az ellátásunkban segédkezőket. vissza
5. Túranap 2011. 05. 01.
Regéc – Becskekert – Bagoly-bérc - István-kút – Mlakala-rét – Gerendás-rét- Eszkála – Újhuta – Komlóska
Amint említettem az előző részben, Újra Regécről indulunk. Serpánk visz el odáig, most nincs akadály. Legalább is itt nincs. Nagyon szép parkban, sok famunkával kialakított, Veronika nevű családi panzió kapuján van a pecsételőhely. Most pótoljuk a tegnap az autó-verseny miatt elmaradt restanciánkat.
Ismét megcsodálhattuk a Regéci várat, csak most az ellenkező irányba fordulunk. Könnyebb emelkedő után erdőbe térünk. A Puskás-patak völgyében haladunk. Egyre meredekebben megyünk, míg el nem érjük a Kerékkötő 700m-en lévő északnyugati nyergét.
Szép, faiskolának tűnő, főként fenyőkkel teli területen haladunk hosszan, neve is jellegzetes módon, Bekecskert. Több tisztás, majd újabb fenyves-kertek után Bagolybérre érünk.
Rövid gyaloglás után egy balra bevezető út és felirat hívogat bennünket, hogy nézzünk szét a Nagy-Péter mennykő- sziklán, ami 709 m magas. Mindössze 700 méterre tér el a túra vonalától. Felkapaszkodunk. Mesés látvány tárul elénk. A hegyek tavaszi-zöld színben mutogatják ormaikat. A völgyekben sárga, rózsaszín vadvirágok pompáznak. Hegy s völgy váltja egymást, a természet szabta szabályos rendben. Magunkról és a világról megfeledkezve gyönyörködünk a szépséges tájban. Nehezen mozdulunk.
Visszatérünk a „rendes kerékvágásba”, és egy újabb pecsételőhely, István - kút felé vesszük az irányt. Mélyre ereszkedünk. Egy kisebb kanyonba. Fiatal fák, cserjés bokrok között.
Megpillantjuk az István- kúti erdészházat. Fáj a szívünk, mennyire el van hanyagolva, a valaha kiváló szálláshely.
Pecsételés és rövid pihenés után tovább indulunk Eszkála –felé. Addig azonban még hosszú az út. Kitaposott kerékúton megyünk javarészt. Mlakala -.rét, Szpanyica-rét, Cseliszka - rét , Gerendás – rét. Tisztások, emelkedők, köves, kavicsos utak váltják egymást. Órákon keresztül megyünk. Milyen kicsi a világ, útközben Nyíregyházi kerékpár-túrázó fiatalokkal találkozunk.
Eszkálához egy nagyon meredek emelkedőt kellett leküzdenünk. Megpillantunk egy esőházat. Itt megpihenünk, gondoljuk. Nem is sejtettük, hogy már pár száz méterre vagyunk a célúnktól. Egy hatfelé elágazó csomóponthoz értünk. Leültünk az esőház padjaira és elfogyasztottuk ebédünket. Kicsit megpihenve, még pár száz méter után ott voltunk a nehéznek, és kicsit misztikusnak tartott Eszkála - erdészháznál. Sajnos, itt sem mondhatunk el mást, mint István-kút esetében, hogy ez a szálláshely is teljesen elhanyagolt.
Innen egy ideig a zöld jelzésen kellett volna tovább menni Újhuta felé. El is indultunk.
Valahogy nem igyekeztünk annyira, mint máskor.
Talán a jóleső érzés, hogy már nem sok van hátra utunkból, talán az örömünk, hogy megcsináltuk! Vagy a szomorkodásunk, hogy már vége? Mert hogy milyen jó is volt itt!
Magyarfalvi Imre ötletére rövid időn belül reagáltak és csatlakoztak az egyesületek.
Büszkék vagyunk arra, hogy Imre úgy döntött, hogy a Zempléni-szakaszon kezdjük. A számunkra ismeretlen, nem kis fejtörést adó, de most már azt hiszem, elmondhatjuk, hogy sikeresen megoldott feladatot teljesítettük. Köszönöm ezt a Nyíregyházi ILCO Egyesület minden tagjának, de különösen azoknak, akik velünk tartottak, túráztak, és segítettek.
Megmutattuk, hogy stomásan is lehet teljes életet élni.
Szívből kívánom, hogy a három sorstársunknak, akik vállalkoztak arra hogy Írottkőig mennek, hasonló élményben legyen részük minden szakaszon!
Lassan, beszélgetve ereszkedtünk lefelé. Már látszottak Újhuta házai.
Vissza-vissza néztünk. A hegytetőn a fák ágait lengette a szél. Nekünk integettek.
Kö szönjük a hegyek Istenének, hogy megóvott bennünket.
